1. Mindenekelőtt maguk az ószövetségi iratok tanúskodnak:

> A legtöbb ószövetségi könyv említést tesz a már létező egyéb szent iratokról, vagy azok gyűjtéséről, és a kánon fogalmának használata nélkül is egyértelműen utal arra, hogy ezeket abszolút tekintélyű, ihletett kinyilatkoztatásnak ismerték el. Ennek bizonysága az a számos eset is, amikor a próféták szó szerint idéznek korábbi prófétáktól. Néhány példát idézünk:


> Fontos bizonyság a kanonizáció folyamatosságára az is, hogy a történeti könyveket nyilvánvaló módon egymáshoz kapcsolták. Egyik könyv befejezése és a következő kezdete tudatos összefűzésről tanúskodik. Valószínűleg a prófétaiskolák végezték el a gyűjtést és az összekapcsolást, sokszor egy rövid megjegyzéssel utalva az irat szerzőjének halálára és az azután következő eseményre vagy személyekre, aminek, illetve akiknek a vonalán a szent történelem fut tovább, és akikről a következő irat részletesen szól majd. Ismét néhány példa:


> Ezsdrás 7:6, 10, 25 alapján arra lehet következtetni, hogy a szent iratoknak valamilyen gyűjteménye Ezsdrás rendelkezésére állt már a babiloni fogságban is. Lényeges adat Dn. 9:2 is, amely szerint a próféta-államférfinak is valamilyen gyűjteménye volt Babilóniában a szent iratokból, még a kortárs Jeremiás próféta írása is megvolt neki, és ezek kijelentéseit az Isten Igéjének tekintette.



2. Az Ószövetség i. e. 250 körül Alexandriában elkészített görög fordítása, a Septuaginta tanúsítja, hogy a kánon gyűjteménye akkor már teljes volt.


3. A valószínűleg i. e. 132-ből való Jézus, Sirák fia könyve című apokrif irat, melynek bevezetése szerint ez idő tájt már nemcsak egységes gyűjteményként voltak ismertek a szent iratok, hanem az Újszövetségből ismert hármas felosztás is megvolt: a törvény, a próféták és az írások.



4. Az újszövetségi iratok, azon belül különösképpen Jézus bizonyságtétele az Írásokról szintén igen fontos tanúság. Az i. sz. I. század első felében a szent iratok egységes gyűjteményként voltak használatban, és a kettes ("a törvény és a próféták") vagy hármas felosztás ("a törvény, a próféták és az írások" vagy "zsoltárok") is érvényben volt. Világosan mutatják ezt az alábbi igék. Továbbá Jézus és az apostolok visszahivatkozásait az Ószövetség csaknem valamennyi iratára az ünnepélyes "meg van írva" fordulat vezeti be, mely mutatja, hogy a szent iratok kánoni tekintélye szilárdan megalapozott volt a közvéleményben is.



5. Philón, az alexandriai hellén műveltségű zsidó filozófus i. sz. 40 körül szintén úgy beszél a szent iratokról, mint amelyek "a törvény, a próféták, a himnuszok és a többi írás" gyűjteményét foglalják magukba, amelyek "nevelik és tökéletesítik a tudást és a kegyességet". (De Vita Contemplativa, III. 25.)


6. Josephus Flavius, zsidó történetíró (kb. i. sz. 37-100) írja:


E fontos dokumentum nyilvánvalóvá teszi, hogy a kánont Artaxerxész Longimanusz (464-424) korától - ami azonos Malakiás próféta korával, aki az Ószövetség utolsó prófétája volt - lezártnak, valamint szentnek és sérthetetlennek tekintették. Ezt írja továbbá:


A végleges héber kánon is csak 24 könyvbe sorolja az Ószövetség iratait, szemben a mi 39-es felosztásunkkal, amely a Septuaginta (az alexandriai görög fordítás) felosztását követi. A különbő ség abból adódik, hogy a héber kánonban I-II. Sámuel, valamint I-II. Királyok és I-II. Krónikák csak egy-egy könyv, a 12 kis próféta is egy könyv, Ezsdrás-Nehémiás is egy könyv. Josephus Flavius csak huszonkettőt említ. Bizonyára Ruth könyvét a Bírák könyvéhez kapcsolta, Jeremiás siralmait pedig Jeremiás könyvéhez.


7. Korábban feltételezték, hogy i. sz. 90 körül Jochanan ben Zakkai rabbi vezetésével zsinatot tartottak Jamniában, amely a zsidó vallásosság központja lett Jeruzsálem pusztulása után. Általában ehhez a feltételezett zsinathoz kötik a héber kánon máig érvényben lévő, 24 könyvet tartalmazó katalógusának megállapítását. Az újabb kutatások azonban ezt a feltételezést megalapozatlannak tartják. A héber kánon i. e. 400 körül rögzítve volt már. Ezen semmit sem változtattak az i. sz. I. században, a zsidó írástudók körében lefolytatott viták egynémely könyv kanonikusságáról. A palesztinai kánon jelenleg is érvényes sorrendjéről az első dokumentum Melita sárdisi keresztény püspöktől való az i. sz. 170 körüli időből, aki Keletre utazott azért, hogy pontosan megtudakolja az iratok számát és sorrendjét a héber kánonban, és ennek a kutatásnak az eredményét közli. Végül az i. sz. IV. századból való Babilóniai Talmud a mai héber kánon felosztásával és sorrendjével pontosan azonos, teljes katalógust közöl, amelyet az alábbiakban ismertetünk. (Ebben a sorrendben találjuk az iratokat a mai kiadású héber nyelvű bibliákban is.)







1. Maga az Újszövetség dokumentálja első helyen, hogy a bennefoglalt iratokat is igen korán kezdték gyűjteni. Lk. 1:1-4 tanúsága szerint az evangélium írása idején már számos, Jézus életét és tanításait megörökítő írás volt ismert.


Bizonyság ez arra, hogy Pál apostol leveleinek egy gyűjteménye ismert volt már a keresztény gyülekezetekben, amikor e levél íródott. Az is kitűnik ebből az utalásból, hogy Péter apostol és a gyülekezetek is kanonikusnak, a többi szent irattal egy szinten állónak tekintették ezeket a leveleket.


Ez a vers mutatja, hogy e levél keletkezésekor írásban ismerték Jézus Krisztus és az apostolok tanításait. Mint ismert és kanonikusnak elismert iratból idéz ezen a helyen Júdás levele Péter apostol második leveléből (3:3) és Pál apostol Timótheushoz írt második leveléből (4:3).


Ezen a helyen Pál apostol "Írás"-ként egymás mellett idéz Mózes V. könyvéből (25:4) és Lukács evangéliumából (10:7), tehát Lukács evangéliuma ekkor már ismert és elismert volt, mint az Írás része.


2. A II-IV. századi egyházatyák, Papias, Polycarpus, Ignatius, Justinus Martyr, IrenĹus idéznek különböző újszövetségi iratokból "ezt mondja az Úr", "meg van írva", "ezt mondja az Írás" formulával. A legkorábbi, legfontosabb tanú pedig a Didaché című irat, amely szintén így idéz.


3. A II. század közepén Marcion gnosztikus eretnek tanító megállapította a maga kánonát, amelybe az evangéliumok közül csak Lukács evangéliumát (átalakításokkal), az apostoli levelek közül pedig csak Pál tíz levelét foglalta bele. Ez az ellenkánon mutatja, hogy a szent iratok gyűjteményének fogalma ekkor már létezett a keresztény gyülekezetekben.


4. Az ún. Muratori kánonjegyzék i. sz. 170 körül keletkezett, latin nyelvű, töredékes irat. 22 újszövetségi iratot sorol fel, és rövid megjegyzéseket tesz az egyes iratokkal kapcsolatos adatokról a kanonikusság szempontjából. Szerzője ismeretlen.


5. A régi szír és latin fordítások, amelyek a II. század végén keletkeztek, 22 illetve 23 iratot tartalmaznak az Újszövetség 27 iratából.


6. Az i. sz. 206-ból való Codex Barococcio [egy elírás miatt magyar nyelvterületen Codex Baroccio néven is ismert], amely "A 60 könyv" címet viseli, az Ó- és Újszövetség 66 iratából 64-et tartalmaz, csak Eszter könyve és Jelenések könyve hiányzik belőle.


7. Az egyháztörténetíró Euszebiosz (i. sz. 340 körül) az Újszövetség valamennyi iratát felsorolja, de megemlíti, hogy hat könyvvel kapcsolatban egyesek ellenvetéseket támasztanak.


8. Athanasius püspök 367-ben kelt 39. számú húsvéti levelében felsorolja mind a 27 újszövetségi iratot, mint amelyeket kizárólagosan szabad használni az istentiszteleteken és az egyházi életben. Athanasiusnak ez a levele az újszövetségi kánon kialakulásának és lezárulásának dokumentuma.