Természetesnek mondtuk azt, hogy a bibliai iratok autografái nincsenek meg. Gondolhat azonban valaki arra, hogy rengeteg ékírásos agyagtábla maradt fenn az i. e. XV. századnál korábbi időkből is. Az égetett agyagtáblák rendkívül tartósak, szemben az igen könnyen pusztuló papirusszal, valamint a tartósabb, de az agyagtábláknál sokkal romlandóbb pergamennel. E két utóbbi anyagot használták a bibliai kéziratokhoz.

A papirusz alapanyagául szolgáló papirusznád a Nílus mocsarában nőtt egykor - régóta kipusztult már. Úgy készítették a papirusztekercseket, hogy a nád lágy, finomrostú belét lemezekre szelték és két rétegben, keresztrostosan leragasztották. Ezután lepréselték, megszárították. A szöveget korom és ragasztóanyag keverékéből származó tintával, kemény nádból való tollal írták. Majd az így elkészített lapokat egymáshoz ragasztották. Ez volt a papirusztekercs. A legnagyobb ránk maradt papirusztekercs 49 centiméter széles és 40 méter hosszú. Az i. sz. II. századtól fogva könyv alakba kezdték összefűzni a papiruszlapokat, így jöttek létre a papirusz kódexek.

Kb. i. e. 3100-tól fogva készítették Egyiptomban a papiruszt. Csak az i. sz. IV. századtól terjedt el a pergamen használata annyira, hogy fokozatosan kiszorította a papiruszt. I. sz. 640-ben az arabok elfoglalták Egyiptomot, és megtiltották a papirusz kivitelét. Ettől kezdve teljesen megszűnt a papirusz használata.

A Biblia szövege is említést tesz erről az anyagról. II. Jn. 12. versének tanúsága szerint például János apostol is papiruszra írta ezt a levelét.

Papirusz kéziratok, illetve kézirattöredékek csak száraz helyeken maradtak fenn: Egyiptom homokjában, Júdea száraz sivatagában.

A pergament - Plinius (Ókori római szerző, 61/62-113.) szerint - a kisázsiai Pergamon királyságában találták fel, II. Eumenes (i. e. 197-159) idején. A király olyan könyvtárat szeretett volna alapítani, amely felülmúlja az alexandriait. Vetélytársa, Ptolemaeus Epiphanes (i. e. 205-182) megtiltotta a papirusz kivitelét Egyiptomból, hogy meghiúsítsa Eumenes tervét. Ezért aztán Eumenes borjú-, bárány- és kecskebőrre íratta a könyveket. Az új íróanyag a király székhelyéről kapta nevét.

A pergamen úgy készült, hogy a fiatal állat bőrét gondosan megtisztogatták, habkővel lecsiszolták és mésszel fehérítették. Először ebből is tekercseket, majd a IV. századtól fogva kódexeket készítettek. A pergamen tartósabb, ugyanakkor lényegesen drágább anyag is volt a papirusznál. Ezért az eredeti írást gyakran lekaparták, hogy újra írhassanak rá. Ilyen esetben beszélünk codex rescriptusról vagy palimpszeszt (görög "pszáo"= súrol) kódexről. Az ősibb volta miatt rendszerint értékesebb kitörölt szöveget ma kémiai úton láthatóvá tudják tenni.

A IV. században a pergamentekercseknek a kereszténység körében való elterjedéséhez hozzájárult a keresztény egyház anyagi jóléte a Nagy Konstantinus-i fordulat után, valamint a császár külön adományai is. Konstantin 331 körül megbízta Euszebiosz püspököt, hogy Bizánc újonnan épült templomai számára készíttessen 50 pergamen kódexet, amelyek a teljes görög Bibliát tartalmazzák.

A pergamenről is van említés a Bibliában: pergamenre írt kéziratai Rómába szállítását kérte Pál munkatársától, Timótheustól (II. Tim. 4:13).

A kínai eredetű, rongyból készült papírt csak a XIII. században kezdték használni Európában a bibliai és liturgikus könyvekhez. A papír azonban csak a XV. század közepétől, a könyvnyomtatás feltalálásától fogva szorította ki a pergament.

Egy másolóműhely technikájába ad betekintést az alábbi, Origenésztől való feljegyzés:

"A diktáláshoz több mint hét gyorsíró állott rendelkezésemre, akik megszabott időnként váltották egymást. Nem kevesebb volt a könyvírók száma a szépírásban gyakorolt leányokon kívül."
(Euszebiosz: Egyháztörténet, VI. 23/2)