A pátriárkák története a Bibliakritikusok kedvenc vadászterülete volt: sokáig csak mendemondának tekintették. A helyzet jelentősen megváltozott Hammurabi törvényoszlopának megtalálása és a Mezopotámiai Ur és Nuzi városok feltárása után. Az ott talált bizonyítékok megerősítették, hogy az i.e. II. évezred első felének társadalmi és kulturális viszonyai pontosan megfelelnek a Bibliában leírtaknak.

Nem az én feladatom, hogy védjem vagy vádoljam Ábrahámot, amiért feleségül vette rabszolganőjét, később pedig gyermekével együtt elűzte. Nem kell helyeselnem vagy elítélnem Izsák, Jákób, vagy a pátriárkák kortársainak különböző cselekedeteit. Csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy a közelmúlt felfedezései szembetűnően igazolják, hogy ezek a férfiak és nők koruk gyakorlatát és szokásait követték. Például szokás volt, hogy a férfi feleségül vette rabszolganőjét, ha első felesége meddő volt, és az is általános volt, hogy az úrnő megbüntette rabszolganőjét, ha az elbizakodott az őt ért megtiszteltetés következtében.

Ezek a dokumentumok a pátriárkális kor társadalmi viszonyaival foglalkoznak, és olyan feltűnő párhuzamokat mutatnak a Biblia történeteivel, hogy néhány Bibliakritikus meglepetésének adott hangot azt illetően, hogy milyen pontos képet nyerhetünk a Biblia alapján erről a korról, a pátriárkák világáról. Ezzel kapcsolatban álljon itt W. F. Albright professzornak, az egyik legkiválóbb élő Kelet-kutatónak egy kijelentése: "Jó nevű tudósokat idézhetnénk, akik szerint a Mózes I. könyve 11-50. fejezetekig terjedő szakaszában leírt események a képzelet szülöttei, vagy legalábbis a királyság kora eseményeinek és körülményeinek a távoli múltba helyezése, olyan történetek, amelyekről senki sem gondolta, hogy csakugyan megtörténhettek azokban az időkben. Az elmúlt emberöltő felfedezései megváltoztatták ezt a véleményt. Eltekintve néhány, kedvenc elméletüket feladni nem akaró öreg tudóstól, ma már nincs egyetlen Bibliatörténész sem, akire ne gyakorolt volna mély benyomást azoknak az adatoknak a gyors szaporodása, melyek a pátriárkális kor Bibliai leírásának történelmi hitelességét bizonyítják.

A következő példa világosan mutatja, hogyan támasztják alá ókori feljegyzések a Bibliai történeteket. Egy Nuziból származó adoptálási szerződés tájékoztat bennünket az örökbefogadás szabályairól. Egy Nashwi nevű gazdag ember fiává fogadta az ifjú Wullut. Az örökbefogadott fiatalembernek köteleznie kellett mag t, hogy nevelőapja lány t feleségül veszi, és nevelőapját is annak haláláig eltartja. Nashwi halála után Wullu örökli a családi vagyont, beleértve a család bálványisteneit is, ha Nashwinak nem születik fia időközben. Ha fiai születnének, az örökbefogadott fiú a vér szerintiekkel egyenlő arányban osztozik az örökségen, de a családi bálványok a fiak tulajdonában maradnak.

Más szövegek arról tájékoztatnak, hogy az örökbefogadott fiúnak a nevelőapja lányától született gyermekei a nevelőapa gyermekeinek számítottak annak egész életében. Ha ezt a helyzetet alkalmazzuk Jákóbra és Lábánra, teljes összhangot találunk a Bibliai történet és a nuzi szövegek tükrözte állapotok között. Úgy tűnik, Lábánnak nem voltak fiai, mikor Jákób a családhoz érkezett, ezért fiává fogadta. Jákób feleségül vette Lábán lányait, de Jákób fiai apósa gyermekei maradtak annak haláláig (I.Móz. 31:28, 43). Később Lábánnak fiai születtek (I.Móz. 31:1) és ez a körülmény megváltoztatta Jákób és feleségei jogi helyzetét a családban. Ezért nem volt joguk magukkal vinni a családi isteneket, amikor elhagyták Lábán házát. Ezt a tényt mind Jákób, mind Lábán elismerték (I.Móz. 31:30-32).

Az is szokás volt a nuzibeli szövegek szerint, hogy a hozomány részeként a férjhez adott leányoknak egy-egy szolgálólányt is adtak, pontosan úgy, ahogy Jákób is kapott Lábántól mindkét feleségével egy-egy szolgálólányt (I.Móz. 29:24, 29). Másszövegek is igazolták, milyen pontosan illenek a pátriárkák történetei annak a korszaknak a képébe, amelyben éltek. Ez késztette Alfred Jeremias Bibliakritikust az alábbi kijelentésre: "Megmutattuk, hogyan egyezik a pátriárkákról szóló történetek miliője minden részletében az ókori Kelet civilizációjának a kérdéses korra jellemző társadalmi viszonyaival. Tény, hogy mindez nem bizonyítja történelmileg Ábrahám létezését, azt azonban igen: életének Bibliai dokumentuma beleillik a kor képébe. Mindenesetre el kell ismerni, hogy a történet ősi eredetű, nem lehet későbbi korokban szándékosan kitalált elbeszélés. Tekintettel a fentebb említett körülményekre, elmondhatjuk, hogy a történetet könnyebben megírhatta volna századunk, a XX. század egy jó képességű szerzője az ókori Kelettel kapcsolatos régészeti eredmények ismeretében, mint mondjuk Ezékiás király egy kortársa, aki saját kora viszonyait jelenítette volna meg a leírásban, hiszen nem álltak rendelkezésére letűnt korokból származó emlékek. Wellhausen előfeltevése szerint a pátriárkákról szóló elbeszélés történelmi képtelenség. Most már bizonyított, hogy nem az. Ha Ábrahám élt egyáltalán, az csak a Bibliában leírt életkörülmények és feltételek között lehetséges. A történelemkutatásnak meg kell elégednie ezzel. Wellhausent pedig emlékeztetni kellene saját szavaira (Komposition des Hexateuch, 346): 'Ha a zsidó hagyomány valóságnak bizonyulna, őrültség lenne más bizonyítékok után kutatni!'

A káldeus Ur városának - itt született és nevelkedett Ábrahám - ásatásai is igazolták, hogy Ábrahám egy civilizált, magas kultúrájú világváros polgára volt. Ur iskoláiban a gyermekek írni, olvasni, számolni tanultak, és földrajzot is tanítottak nekik. A közönséges polgárok Ábrahám korában jobban megépített házakban laktak, mint napjainkban Bagdad alsóbb néposztályai. Az ásatás vezetője, Sir Leonard Woolley csodálkozását fejezte ki, mikor ezekre a felfedezésekre jutott: "Alaposan felül kell vizsgálnunk elképzeléseinket a héber pátriárkát illetően, miután megtudtuk, milyen fejlett szellemiségű környezetben töltötte ifjú éveit. Nagyvárosi polgár volt, és egy ókori magaskultúra hagyományait örökölte.

A Bibliából tudjuk, hogy Palesztina lakossága Ábrahám idejében emoreusokból állt (I.Móz. 15:16) és khitteusok (hettiták) is éltek Dél-Palesztínában (I.Móz. 15:20; 23:3). Ezek a szövegek teljesen váratlanul nyertek megerősítést olyan forrásból, amire senki sem számított. Néhány évvel ezelőtt számos agyagfigurát találtak Egyiptomban, melyek idegen országok kegyetlenül megkötözött foglyait ábrázolták. Varázsigéket írtak rájuk, amelyek Egyiptom ellenségeit átkozzák, akiket meg is neveznek lakhelyeikkel együtt. Ezek az agyagszobrok az i.e. XVIII. századból származnak, és nagyon hasonló szövegek egész sora került elő az i.e. XIX. századból, tehát a pátriárkális korból. Ezek Palesztina és Szíria városainak és törzseinek uralkodói közül kb. száznak a nevét tartalmazz k. A nevek közül sokat tudunk azonosítani. Ezek bizonyítják, hogy Palesztina és Szíria uralkodói a pátriárkák idejében emoreusok voltak. Érdekes megjegyezni, hogy három olyan király neve jutott tudomásunkra Biblián kívüli forr sokból, akik Jeruzsálemben uralkodtak a zsidók honfoglalása előtt. Kettő közülük emoreus nevet viselt (Yaqar-`Aamu és Sasa`-`Anu) egynek pedig khitteus neve volt (Puti-Hepa). Ez figyelemre méltóan egyezik Ezékiel kétszeres állításával (Ezék. 16:3 és 45). Ezt mondja Jeruzsálemről: ...atyád az Emoreus és anyád Hitteus asszony. Az a tény, hogy Jeruzsálemnek azok a királyai, akiket Biblián kívüli forr sok említenek meg, emoreusok és khitteusok voltak, páratlan megerősítései Mózes I. könyve és Ezékiel könyve kijelentéseinek.

A Biblia már a pátriárkális korban említi a vasat (I.Móz. 4:22; V.Móz. 3:11 stb.). Ezeket a szövegeket gyakran anakronisztikusnak [kortévesztőnek] tekintik, mivel sok tudós kizártnak tartja a vas elterjedt használat t az i.e. XII. század előtt. Mégis a közelmúltban a negyedik dinasztia két piramisának falában vasszerszámokat találtak beágyazva. Vastárgyakat találtak a 6., 11., és 18. egyiptomi dinasztia sírjaiban is. A Mezopotámiai Ságir-Bazar, Tell-Aszmar és Mari romjai közül az i.e. III. évezredből származó vaseszközök kerültek napvilágra, bizonyítva, hogy már a történelem legkorábbi szakaszában is állítottak elő vasat. Hammurabi idejéből származó szövegek (i.e. XVIII. század) és az amarnai levelek (i.e. XIV. század) irodalmi bizonyítékok a vas használatára Mezopotámia és Egyiptom területén ebben a korban.

Ugyanezt mondhatjuk a tevéről is. Ábrahámnak voltak tevéi a Biblia szerint (I.Móz. 24:10), és tevék Egyiptomban is voltak ugyanebben az időben (I.Móz. 12:16), mégis a mai tudósok szerint "az a feltételezés, hogy az ókori Egyiptomban tevét használtak, Mózes I. és II. könyve (I.Móz. 12:16; II.Móz. 9:3) legnyilvánvalóbb tévedései közé tartozik. Igaz, hogy jelenlegi ismereteink szerint a háziasított, idomított teve nem volt széles körben használatos az i.e. III. és II. évezredben. De bőségesen állnak rendelkezésünkre bizonyítékok arra nézve, hogy használtak tevéket málhás állatként Egyiptomban, Szíriában, Palesztinában és Mezopotámia területén, a pátriárkális korban és azt megelőzően.

Azt, hogy a pátriárkák nem kitalált személyek, nevük is bizonyítja. A Táré, Nákhor, Ábrahám, Hárán, Jákób, József, Mózes, Fineás stb. nevek mindegyike előfordul Biblián kívüli forr sokban is. Az első pátriárkák nevét a Mezopotámiában talált ékírásos táblák említik, míg a kivonuláshoz kapcsolódó neveket egyiptomi feljegyzések tartalmazzák. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Bibliából ismert személyeket említő dokumentumok lennének a birtokunkban, de a nevek előfordulása ugyanennek a kornak Biblián kívüli forrásaiban arról tudósít bennünket, hogy ezek létező, általánosan használt, elterjedt nevek voltak, és hogy viselőik élhettek az adott korban.

Sokáig rejtélyes volt a fáraó által Józsefnek adományozott Czafenát-Pahneákh név (I.Móz. 41:45). Az utóbbi idők felfedezéseinek egyike pontosan ezt a nevet hozta napfényre, ami annak bizonyítéka, hogy a Bibliai nevek nem a képzelet szülöttei.

Bibliakritikusok a XIX. században nyomatékosan állították, hogy Mózes korában a héberírás még nem létezett. Ezt tekintették legerősebb érvüknek azon állításukat bizonyítandó, hogy Mózes öt könyvét több évszázaddal később írták. Ez a nézet persze már régen, még az I. világháború előtt megdőlt, de a közelmúltban még több olyan anyag került napvilágra, ami azt bizonyítja, hogy a héberírás sokkal szélesebb körben volt elterjedt Mózes korában, mint azt néhány évvel ezelőtt lehetségesnek tartották. Számos, a II. évezred első feléből származó betűírásos feliratot találtak Palesztina városaiban. A Sínai-félszigeten is számos betűírásos feliratra leltek, ami azt mutatja, hogy a héber betűírás általánosan használt volt éppen azon a területen, ahol Mózes könyveit írta. Egy három évvel ezelőtt Ugaritban (Észak-Szíria) talált kis tábla a kánaánita írás teljes ábécéjét tartalmazza. Ez igazolta, hogy a héber ábécé a betűk ma ismert sorrendjében létezett az i.e. XV. században. Ezt eddig senki sem tartotta lehetségesnek. így ez a felfedezés alapjaiban döntötte meg a kritikusoknak azt a régi elméletét, hogy Mózes idejében még nem létezett írás, mely lehetővé tette volna öt könyvének megírását.